Igen, végre eljutottam parov stelarra (ami fantasztikus volt és igen, az énekesnőt én sem rúgnám ki az ágyamból), még akkor is, ha ezért pécsre kellett utazni. És ha már úgyis oda megyünk, a városnézésnek elég sajátos formáját valósítottuk meg. Volt mezítláb császkálás, polgárpukkasztás, bár az utóbbiban most kivételesen kisebb szerepem volt;). És úgy érzem, eljutottunk pécs legfontosabb helyére.
Aztán belefutottunk az élő könyvtárba, ahonnan nagyon szerettük volna a volt bankrablót kikölcsönözni, de sajnos túl népszerű volt és lemaradtunk róla. De beértük egy pappal (katolikus volt), ami tök jó, mert így utólag belegondolva én még tényleg sosem beszéltem pappal. Nagyon korrekt volt és lelkiismeretes, de vele is sikerült olyan korlátokba ütköznöm, amik miatt képtelen vagyok megérteni az egyházakat és úgy összességében a vallásokat sem. Nem arról van szó, hogy nem tudom elfogadni, vagy felfogni, hogy valakinek bizony sokat ad az, hogy hisz (bár ez nem mindig volt így, de mostanában sokat finomodtam és rengeteg példán keresztül azért lassacskán rájöttem, hogy a sztereotípiák mennyire megtévesztőek és nem szabad rögtön véleményt alkotni, sőt...). Ez egyszerűen csak annyi, hogy egy vaknak sem tudod elmagyarázni, mi az, hogy zöld, én is korlátolt vagyok és képtelen vagyok felfogni mi zajlik egy vallásos emberben. Szomorú.
És ami hihetetlen, hogy a másfél órás ordibálás, az elfogyasztott egy gombóc fagyi és két szál cigi, a pályaudvaron a hidegben eltöltött négy óra ellenére (hatására?) nem fáj a torkom végre. Ki érti ezt?
Azért akármennyire élvezem a szingli-létemet, mégis hiányzik valaki, aki permanensen mellettem van. Nem kell, hogy szerelem legyen, az most nem hiányzik, egyszerűen csak a biztos pont kéne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése